Plomin lehetne kellemes hely is. Igazából minden adott. Az öböl fölött húzódó kőházak, a még feljebb elhelyezkedő kilátó, és maga az öböl. Az utazót viszont elriasztja az öböl végében található hőerőmű, amely valljuk be, nem túl szép látvány.
Az útról sem és közelebbről, a plomini kikötőből szemlélve sem. Annyira közel persze nem megyünk, csak a kikötőben található Riva étteremig. A kerthelyiségben hátat fordítunk az erőműnek és inkább a tengerre koncentrálunk. Arra a tengerre, amely innen is szép, de egy órája még a Vidikovacról, azaz a kilátóról szemlélve még csodálatosabbnak mutatkozott. Ha nem túl párás az idő, innen belátni az egész Kvarner-öblöt, Rijekát, Cres szigetét. Az étterem specialitása a njoki. Ami természetesen olasz eredetű szó és a gnocchiból származik. Lehet sima lisztes njoki, de a krumplis njoki az igazi. Ezen a helyen kvarneri škampival, vagy garnélarákkal is készítik ezt a tésztaételt.
LABIN (Albona)
Az út innen Labin irányában vezet. Ennek a mintegy tízezer lakosú településnek van az egyik legszebb óvárosa az Isztrián. Az egykori bányászváros, amely a XIX. század elejétől vívta ki magának ezt az elnevezést, ma már inkább csak látványosságként mutogatja a szénaknákat. Annyira aláástak ugyanis a hegy mélyébe, hogy le kellett állítani a bányászatot az óváros védelmében, amely kezdett megrogyni. Viszont így ma a Városi Múzeum alatt megtekinthető egy valódi szénbánya, a turista a saját bőrén érzékelheti, milyen is lehetett annak idején, a szűk alagutakban, minden fénytől elzárva dolgozni. A múzeum, amely egyébként a felsőbb szinteken a város történetét mutatja be, nincs messze a városkaputól, a Posta Sanfiortól, amelyet 1589-ben építettek meg, azóta persze többször felújították, átépítették. A macskaköves utcácskákon felfelé indulva, még a múzeum előtt találunk egy kis galériát, amelynek mélyén keramikus-műhely bújik meg. Itt találkozhatunk először azzal a bokaletának nevezett cserépedénnyel, amelyből a hagyomány szerint az isztriaiak a bort fogyasztották. Ugyanakkor ebben készült a tradicionális isztriai leves, ami nem más, mint fűszerezett vörösbor, amelyet felhevített piszkavassal forraltak fel, majd kenyeret mártogattak bele.
Labin óvárosának pasztellszínű házai, kisebb-nagyobb palotái lehetőséget adnak rá, hogy részben a XV. századi, reneszánsz építészeti emlékeket, akár mellette pedig a barokk korabeli épületdíszítést figyelhessük meg két-három évszázaddal későbbről. A legszebb mindebben, hogy a város emellett él, gyerekek fociznak a kis tereken, idős nénik szemlélődnek a résnyire tárt ablakok mögül. Első isztriai városunkba nyomban bele is szeretünk, felvesszük az „ide még többször visszatérünk” listára, persze akkor még nem tudtuk, hogy a lista napról napra csak hosszabb lesz… A város nyugati csücskéből, a Fortica erődöcskéből nyílik a legszebb kilátás Rab és Cres szigetekre, vagy a dombok alján, a tenger partján fekvő Rabac üdülőtelepülésre. Innen a városfal mentén, vagy a sikátorok közt bóklászva is eljuthatunk a Kvarner étteremig, amely elsősorban azért kiváló, mert kerthelyiségéből gyönyörű panoráma tárul elénk. A külsőleg elég semmitmondó étterem konyhája valójában nem rossz, de ha már Labin környékén szeretnénk elkölteni ebédünket, inkább üljünk autóba és induljunk el Rabac felé. Mintegy félúton bukkanunk rá a Due Fratelli nevű étteremre. Az étterem neve is elárulja, két testvér működteti, akik közül az egyik halász, a másik szakács. Ez természetesen megkönnyíti a választást is, hiszen mindig saját fogású, friss halakat kínálnak.
RABAC
Labintól mintegy öt kilométerre találjuk meg Rabacot, amely eredetileg kis halászfalu volt, mígnem a múlt század fordulóján fel nem fedezték a turisták. Először a trieszti Lloyd cég gőzhajóival jöttek a kirándulók, majd a fiumei és trieszti gazdagok kezdtek itt építkezni, nyaralóikat pedig az első hotel is követte, amelyet 1924-ben adtak át Trieste néven. Ma már odáig fejlődött az ezer lakosú falu, hogy egy csúcsszezoni napon akár tízezer turista is találhat itt szálláshelyet. Rabac földrajzi fekvése kiváló, egy csendes kis öbölben találjuk meg, amelyet azonban erősen elcsúfít néhány lepukkant stadionbeli lelátóra emlékeztető szálloda. Főleg kavicsos strandokat találunk itt, helyenként sziklás partszakaszokon is megmártózhatunk a tengerben, a domboldalon meglehetősen buja növényzet talált otthonra, mirtuszok, leánderek, levendulabokrok között tehetünk kiadós sétákat a partmenti sétányon. Innen a félsziget belseje felé vesszük utunkat, hiszen meg kell találnunk a szálláshelyünket, ami egy olyan kis településen található, hogy Horvátország autótérképén nem is szerepel. Útközben be kellene szerezni egy Isztria-térképet, gondoljuk, de ez persze elmarad.
MARTINSKI
Az autós térkép alapján forgolódunk, nincsenek nagy távolságok, viszont sok az útkereszteződés, állapítjuk meg. Szerencsénkre találkozunk egy idős párral, akik éppen a szőlőben tevékenykednek. Hihetetlenül segítőkészek, a viszonylag egyszerű „Merre menjünk tovább?” kérdésünkre nem csupán tárgyszerű választ adnak, de elmesélik a szálláshelyünknek és egykori tulajdonosaik, a Lazzarini-Battiala grófi család történetét is. A Battialák Velencétől kapták grófi címüket, hatalmas birtokaik voltak az Isztria keleti oldalán, majd 1825-ben férfi ágon kihalt volna a nemesi név, ezért a gróf lánya férjhez ment a Lazzarini nemesi család sarjához és a két régi név ezentúl együtt élt tovább. Azt már a Sv. (Sveti) Martinban vagy ahogy több térképen is szerepel, Martinskiben, az egykori Lazzarini-Battiala palota, valójában udvarház egyik szárnyában létesített családi apartmanhotelben tudjuk meg, hogy a nemesi család a II. világháború után eladta birtokainak jelentős részét a jugoszláv hatóságoknak és Olaszországba költözött. Miközben régi dolgokra emlékezünk, házigazdáink maneštrát tesznek az asztalra. A minestrone isztriai változata egy igen gazdag zöldségleves, amelybe azért ezen a vidéken hús, elsősorban füstölt hús vagy kolbász is kerül. Hosszú ideig kell főzni, három-négy órán át is tart az elkészítése, de a kemencében sütött kenyérrel hihetetlenül ízletes és tápláló eledel. A kései ebédet vagy korai vacsorát hosszas beszélgetés követi a lugas alatt, persze nincs nagy hangzavar, többnyire vörösbort kortyolgatunk és élvezzük a csendet, az évszázados köveket, a távoli harangzúgást. Az egykori udvarház, amelyet a XVIII. század utolsó éveiben építettek, részben rendezett tulajdonviszonyainak köszönhetően nagyrészt felújított, de azért akadnak olyan részei is, amelyen akad még tennivaló. A szemközti részben, a kapun túl a szomszéd létesített vendégfogadót, a Pineta étterem az erdei gombás ételeken túl a lóhúsból készített fogásairól is nevezetes. A környéken igazi nyugalom honol, ideális a nagy esti sétákhoz, el lehet gyalogolni a Raša folyó partjára, de nem messze a vidéki kúriától található egy XVI. századi romos kápolna is.
SKITAČA
Amikor házigazdáinkkal este sokáig beszélgettünk némi házi vörösbor mellett, nem esett róla szó, milyen bor is volt: hát természetesen teran. A teran (terán) a legjellemzőbb isztriai vörösbor, amely rubinvörös színű, a piros gyümölcsök illatával, amelyben enyhén jelentkezik a szarvasgomba és a pršut, azaz az isztriai szélben szárított sonka illata is. Általában enyhébbek a tanninjai, viszont erős a savgerince – fiatalon nagyon lendületes bor.
Reggel korán kelünk, hiszen a programtervünkbe egy kirándulást szúrtunk még be tegnap este. A reggelink viszont kárpótol a korai kelésért. Vadspárgás rántotta gőzölög az asztalon. A vadspárga nagyon különleges ízvilágú, nem olyan seízű, mint a fehér termesztett spárga. Vékony szárai intenzív zöld színben tündökölnek, enyhén kesernyés utóízzel, ami azonban nagyon kellemes, frissítőleg hat. Reggeli után indulunk a Skitačára, ami egy piciny település Labintól délre, alig néhány száz méterre a parttól. Viszont gyalogolhatunk felfelé, a keresztig, ami némileg fullasztó, de a kilátás kárpótol. Látjuk Rijekát, a szemközti szigeteket, délen Pulát, a félszigeten átnyúlik a tekintet egészen a rovinji templomtornyokig. Mindent belátni, kora reggel nyújtózkodni a hegytetőn, hihetetlen élmény.
A faluban, néhány méterre a kilátótól van egy kulcsosház jellegű épület, az egykori paplak, amelyet a helyi hegymászó egyesület működtet. Aki szereti a házizsákos, hálózsákos túrákat, itt nagyon olcsón megszállhat. A Skitačáról visszamegyünk Pulába, a kanyargó, egysávos, viszont aszfaltozott utak mellett időnként kénytelenek vagyunk megállni. Az út mentén nő a vadspárga, a levendula, a zsálya, a kakukkfű, sárgán virágzik a jeneszter, amit itt brnistrának hívnak. Labinban intünk búcsút frissen megismert barátainknak és folytatjuk utunkat Pula felé. A labini térség a Raša folyóval ér véget, ahol átkelünk, de aztán vissza is fordulunk, hiszen a sárgán virágzó réten tucatnyi szamár legelészik. Tamás kedvéért rövid fotó-pihenőt tartunk, amíg ő a pózoláshoz nem szokott szamarakat üldözi a réten, átnézem a térképet. Majd vissza az autóba és irány Barban.
