Borász barátunk javasolta, ha igazán friss kvarneri škampira vágynánk, akkor autózzunk egy háromnegyed órát (némi tévelygős kerülő plusz negyedóra) és üljünk be a trgeti Martin Pescadorba. Idehaza nem nagyon utazunk sokat egy-egy vacsoráért, ráadásul a közelben több tucat étterem kínálta a rákokat, de mi hittünk barátunknak. Megérte.
A világ másik végén, egy öböl partján olyan éttermet találtunk, amilyenre az ember mindig is vágyik. A vacsora végére szinte extatikus állapotban már a visszautat tervezgettük, mert ide vissza kell térni.
Amikor Ivica azt mondta, hogy az étterem kicsit távol van, némileg eldugott helyen és ne forduljunk vissza, bármit is látunk, csak menjünk végig az úton – kicsit csodálkoztunk. Az út végén ott lesz, amit keresünk, mondta és mi hittünk neki. Belső-Isztrián átvágni jó kaland. Szép tájak, szőlők és olajfa-ligetek között, kecskék és bárányok, magányos pásztorok és egy kisvárosban eddig még sosem látott felirat a bankon: Betörés miatt zárva… Aztán Barbannál rákanyarodtunk a főútra és a Raša-folyó völgyébe leereszkedve letértünk Trget irányába. Átkeltünk a vasúti síneken, betértünk a kikötőbe, néptelen szakaszokon tágult és szűkült az aszfalt, daruk és más emelőszerkezetek alatt berregtünk rettenthetetlenül, miközben odakinn egyre inkább a Mad Max díszletére emlékeztetett a táj. Amely egyébként ettől eltekintve gyönyörű, balról a hegy, jobbról a folyó, ahogy találkozik a tengerrel…
Aztán hirtelen beszűkült az út, balról nagyon közel a hegy, jobbról nagyon közel a tenger, egy kanyar balra és itt vagyunk. Kicsi falu, sok csónak, bárka és hajó. Egy étterem, sok autó. Az étteremben pedig alig akad szabad asztal, mondjuk nincs is sok, talán ha 8 asztal van odabenn…
Kapunk egy kellemes asztalt, szép kilátással az öbölre. Miután az előételek már túlestünk a Lim-öbölben (az öböl egy óriási kagylótelep, így osztriga, kékkagyló és dondole került kóstolótányérunkra), csak főételben gondolkodunk. Csak szkampóban, rákot, rákot, most! közfelkiáltással kérünk egy nagy tál szkampót roston sütve és egy másik tálat, amelyre a buzara módon készített szkampó kerül. A nagyon udvarias pincér ajánl hozzá némi mángoldos krumplit, amiből szintén kérünk.
A bor legyen a ház bora, malvaziját kapunk, kiváló asztali bort, semmi panaszunk rá, több korábbihoz képest most gondolni sem akarunk a fröccsözésre. A rákok megérdemlik a tiszta malvaziját. Friss kenyér, fehér és barna is kerül az asztalra, segédeszközök a szkampó nyitásához, tálak a húsától megfosztott páncél tárolásához, a hely nevére festett mázas tányérok… Beszélgetünk, észrevétlenül telik az idő. Aztán megérkezik az étel. A pincér hatalmas tálcákat tesz asztalunkra. Előbb vizuálisan élvezkedünk. Aztán nekiesünk, előbb a roston sült rákoknak. Aztán a buzarának. Aztán vegyesen. Könnyű lefejteni a páncélt, alatta édes hús bújik meg, nem rágós, nem száraz, szétolvad a szánkban. Soha ilyen frisset, soha ilyen finomat nem ettem, pedig meg kell jegyeznem, az Adria nem egy pontján volt szerencsém megkóstolni a hasonnevű étkeket.
Škampi na žaru i na buzaru
A szakács itt a tengerből merít, a halászok ide minden reggel szállítanak, és ez bizony érződik. A roston sütés egyik nagy rejtélye, hogy mikor is lesz jó az a rák. A piros (ami soha nem is lehet olyan piros, mint a langusztáé) páncél gyakran túlsütéshez vezet, itt viszont valami alabástrom, márvány vezetett át a narancsos-rózsaszínbe, és ennek köszönhetően lett ilyen finom a belseje. Itt a másodpercek is számítanak, és pontosan akkor vették le, amikor kellett. A buzara az Adria (és a Mediterráneum) közös kincse, ráadásul mindenki máshogy készíti. A škampi na buzaru az egyik olyan étel, amelynek már tucatnyi arcát ismertem meg és nem mindig tudtam eldönteni, melyik, miért ízlett jobban. De ez a mártás most verte az eddigieket. Az olíva, a paradicsom, a fokhagyma valószínűleg sohasem kimért, de érzéssel alakított aránya, és valami nagyon precíz fűszerezés, enyhe csípősség, túl a borson, talán chili, cayenne-i bors… A pincér a tálak elvitelekor rákérdezett: hozzak még kenyeret mártogatni? És mi csak bólogatni tudtunk. Ekkor azt hittük, ez volt a csúcspont. De a vendéggel pontos távolságot hihetetlenül jól érző, udvarias és kedves pincérünk visszatért. Desszertügyileg faggatózott, mi viszont. Van füge, borban és rumban elkészítve, de van édes ravioli is. Felajánlotta, hogy hoz két nagyobb tálon két-két adagot, kóstoljunk bátran. Kóstoltunk. A füge elolvadt, szó szerint, puha volt, nem volt semmi alkoholos-túltengés, egyszerű és remek. A ravioli túróval volt töltve, mazsolával és enyhén sós vízben főzhették ki, amit direkt jót tett neki, hiszen a karamelles-boros mártás ragadt az ujjainkra, amikor az utolsó csepp kimártogattuk. A Martin Pescador az a hely, ami könnyen lehetne turistakonoba, de megőrzi az egyensúlyt. A vendégek közt mi voltunk egyedül külföldiek. Ilyen helyekre vágynánk idehaza is. Visszatérünk.
Martin Pescador, Trget
Nyitva keddtől vasárnapig 15-23 óráig +385 52 544 976
Három fogás, bor nélkül, vagy egy kancsó mázas kancsó házi malvazijával 7500 Ft/fő.
